A múlt héten érdekes élményekben volt részem. Két olyan helyzettel is találkoztam, amiben valaki egy közösségben felmerülő problémáról számolt be és közben pont azokat a minőségeket produkálta, amiket épp a másik fél számlájára rótt fel.
Az egyik esetben egy kolléga arról panaszkodott, hogy mennyire nem hatékonyak a konferenciák, mert mindent túl sokszor beszélnek át, feleslegesen töltenek időt bizonyos dolgokkal, felesleges köröket futnak. És panaszkodott, csak panaszkodott hosszú perceken keresztül ismételve ugyan azt a gondolatot különböző oldalakról megközelítve, s nem vette észre, hogy pont azt teszi, ami ellen éppen szót emel.
A másik esetben valaki arról panaszkodott, hogy a közösség bizonyos tagjai milyen kirekesztő módon viselkednek és mennyire nem tisztelik azokat, akik más álláspontot képviselnek. És közben arról is beszámolt, hogy összehívott egy megbeszélést azokkal, akik hasonló módon gondolkodnak, mint ő, és amelyre a “kirekesztőket” nem hívta meg, mert “velük nem lehet szót érteni”.
Mindkét esetben érzékelhető volt, hogy a panaszok nem voltak alaptalanok. A felháborodás, ami a panaszt kiváltotta, abszolút érthető és jogos volt. Tényleg fontos lenne, hogy a közösségeinkben tisztelet legyen egymás iránt, egymás gondolatai és ideje iránt. Ugyanakkor mindkét helyzetben a panaszkodó a másikat / a többieket okolta a problémáért és a másik / a többiek viselkedésének megváltoztatásától várta a helyzet megoldását is. Egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy mit tehetne ő maga. Elgondolkodtatott, hogy milyen sok esetben nem vesszük észre a tiszteletlenségünket, miközben másoktól tiszteletet várunk el, vagy az időpazarlásunkat, miközben azt várnánk, hogy a mi időnkkel a többiek takarékosan bánjanak…
Ebben a két helyzetben nagyon látványosan megmutatkozott, hogy milyen sokat lehetne tenni a bennünket zavaró problémák feloldásáért, ha magunkban keresnénk a megoldásokat, az esetek nagy többségében azonban nem ennyire tiszta a kép. Viszont az minden helyzetről elmondható, hogy megváltoztatni csak magunkat tudjuk, mert a másikat / a többieket lehetetlen. A másik csak akkor fog megváltozni, ha maga is akar. Pontosabban, csak hatalom gyakorlásával lehet valakit rábírni arra, hogy akarata ellenére változtasson a viselkedésén. Tehát, ha egy helyzetet hatalom gyakorlása nélkül szeretnénk megváltoztatni, akkor azok a kérdések vihetnek előre, hogy: Mit tehetek én magam? Mit kell nekem másképp csinálni, hogy változás történhessen? Például, ha valaki lekezelően beszél velünk, nem az a megoldás, hogy megsemmisülve és felháborodva eloldalgunk, hanem a történtek ellenére, magunkat egyenrangúnak tekintve párbeszédben maradunk.
Fel tudjuk-e ismerni, hogy milyen új képességekre volna ahhoz szükség, hogy egy helyzetet a megoldás felé mozdítsunk? És ha felismerjük, mert tudjuk-e tenni a szükséges lépéseket? Felül tudunk-e emelkedni önmagunkon? Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor a nehézségeket nem problémának, hanem a fejlődés nagyszerű lehetőségének tudjuk majd tekinteni.
Mahatma Gandhinak gyakran idézik azt a gondolatát, hogy Légy te az a változás, amit a világban látni szeretnél! A napokban volt szerencsém azzal a szöveggel találkozni, amiből a fenti sűrítés született, és ami még ennél a sűrű bölcsességnél is sokkal mélyebb tartalmú. Engedjétek meg, hogy ha kicsit ügyetlenül is, de lefordítsam:
“Tükrözzük a világot. Mindazok a tendenciák, amik a külvilágban jelen vannak, megtalálhatók a mi belső világunkban is. Ha meg tudjuk magunkat változtatni, a világban lévő tendenciák is meg fognak változni. Ahogy az ember megváltoztatja saját természetét, úgy a világ hozzá való viszonya is meg fog változni. Ez a legfelsőbb isteni misztérium, egy csodálatos dolog és a boldogságunk forrása. Nem kell megvárnunk, hogy mások mit cselekszenek.”
Szeretettel:
Liszka Andrea